Lányok véleménye a könyvről:

Nekem tetszett a kérdezz felelek stílus. Jó, hogy a melltartóméretek ott vannak benne és lábszőrtelenítésről is szívesen olvastam, mert érdekes volt, hogy ennyiféle módja van. Azt is a könyvből tudtam meg, hogy a menstruáció rendszeressége lehet, hogy csak évek alatt alakul ki és nem egyből ahogy megjön. De maradt olyan amit ebből a könyvből sem derült ki: például, hogy lehet-e úszni tamponnal.

Anyával a könyv elolvasása előtt nem kerültek szóba ilyen dolgok, de most beszéltünk egy csomót és meg kell állapítanom elég vicces ezekről beszélni vele. 🙂

Szerintem fogom ajánlani a könyvet a barátnőimnek, mert sok mindent megtudhatnak belőle, amiket egyébként ciki lenne megkérdezni.

(Hanna 13 éves)

Hoppál Bori – Az Én Testem
Hoppál Bori – Az Én Testem

Én az anyukámmal olvastam a könyvet. Ültünk az ágyán és csak hallgattam, ahogy mesélt. Olyan megnyugtató volt, hogy ilyen dolgokról is lehet vele beszélni. Hogy VELE tudom megbeszélni, még ezeket is!

Tök sok olyan dolog derült ki, amiről én nem is tudtam! Arra például sosem gondoltam, hogy attól, hogy mindenki szőrtelenít, nekem még nem kötelező. Az én testemről van szó és én hozhatok döntést róla.

Voltak vicces részek is a könyvben, jókat nevettünk. Szerintem benne van minden, ami fontos. Jó az egész könyv! Minden lánynak el kéne olvasnia!

(Luca, 12 éves)

Édesanyák véleménye a könyvről:

Azt hiszem én is olyan cikisnek éreztem ezt az egész “nőiséges” dolgot kamaszkoromban, mint a lányom most. Meg nem is voltam az, aki az ilyeneket barátnőkkel a legapróbb részletekig megosztja, úgyhogy valószínűleg iszonyatosan örültem volna egy ilyen könyvnek akkor.

A nővé válást valahogy megünnepelni nem rossz ötlet, de ez ugyanolyan kötelező semmitmondó ünnepé tud válni, ha nem alkalmazkodik a szereplők igényeihez. Talán generációknak kell eltelnie, hogy lassan átalakuljanak a dolgok, ezért nagyon támogatom, hogy megtörténtek az első lépesek…

A könyv egyértelmű pozitívuma, hogy magyar szerző írta, az itteni lehetőségeket és szokásokat, általános kultúrát ismerve. Vannak hasonló témájú könyvek a piacon, de a legtöbbet nem tudták rendesen adaptálni az itteni körülményekhez. Vagy legalábbis én még nem láttam olyat. Mindegyikben van egy csomó rész, amin mosolyogni lehet, hogy “na persze! Amerikában ezt lehet, de itthon…!” Ez a könyv viszont tényleg nekünk szól. 🙂

Az, hogy mindketten elolvastuk, valóban segített, hogy beszélgessek ezekről a témákról a lányommal – aki amúgy intim dolgok tekintetében rendkívül szemérmes.

Nagyon lelkesen ajánlanám – és fogom is ajánlani – a lányos anyukának!

A lányom még nem, csak én olvastam el a könyvet. Azt nem is nagyon tudom elképzelni, hogy milyen lenne, ha együtt olvastuk volna vagy olvasnánk… A nagy beszélgetést utána viszont nagyon várom…
Boldog vagyok, hogy egy ilyen könyvet adhatok a kezébe, amely finoman, szeretettel, és teljes nyitottsággal ír a kislányból nagylánnyá érésről és a nőiségről.

Nagyon érdekes és jó volt olvasni, átélni újból az akkor megtapasztalt érzéseket, most már máshonnan rálátni saját változásaimra és közben arra gondolni, hogy ezeket megoszthatom a lányommal…

Úgy érzem, ez a könyv nagy segítség lesz abban, hogy ne szorongással, hanem természetes kíváncsisággal fogadják és figyeljék a bennük történő változásokat. Jó, hogy sok kamaszlány kérdéseiből áll össze a könyv, mert egyetlen lánykában talán fel sem merülne egyszerre ennyi kérdés! Aminek nagyon örültem, hogy végre találkoznak egy olyan szemlélettel, amely önbizalmat ad nekik és segít abban, hogy elfogadják a testüket és szeressék magukat olyannak amilyenek, és hogy ajándéknak éljék meg, hogy NŐNEK születtek.

A könyvet magát is jó volt olvasni, de számomra – szülőként – a felnőtteknek szóló levél a könyv egyik legfontosabb része volt. Sokat segített, sok ötletet adott, hogyan ünnepeljünk, beszélgessünk, forduljunk lányaink felé külső-belső NŐvé válásuk idején. Szívből ajánlom a könyvet minden anyának és lányának!

Az elmúlt évem egyik legfelejthetetlenebb pillanata volt, amikor Luca lányommal bevackoltuk magunkat a „nagyágyba” és összebújva elkezdtem neki olvasni Bori könyvét. Egy kis idő múlva kicsit idősebb fiam is megjelent, és mint aki csak véletlenül erre járt, mellénk telepedett. Most már hárman olvastuk együtt a könyvet. 🙂

Az olvasottak gördülékenyen hozták elő saját tapasztalataimat és ezeket hallva a gyerekeim is könnyedén, természetesen tették fel saját kérdéseiket. Kicsit újra tinédzsernek éreztem magam, ahogy felidéződtek – azóta megszépült – emlékeim…

Hálásan köszönöm, hogy ez a harmónia létrejöhetett köztünk. Azóta is mosolygok, ha ezekre a percekre gondolok.

Drága Bori!

Elolvastam a könyvet, nagyon nagyon köszönöm, hálás vagyok, amiért megírtad ezt nekünk! Azért írom így, hogy nekünk, mert bizony, nekem is, így 38 évesen.

– Az első “élményem” az volt, ahogy olvastam, amikor arról írsz, hogy elkezdődnek a változások a testünkben és az a körülöttünk lévő lányokétól igen eltérő lehet, érzés szinten megjelentek azok, amik miatt én szorongtam. Csak az évtizedek távlatában az akkori szorongás és a tapasztalati tudás (hogy későn érő voltam) nem ért össze így, mint ahogyan te most leírtad. Túlzásként hangozhat, de most, így találkoztak és mint egy kis varázslat, szinte éreztem, ahogy feloldódik a húsz-harminc évvel ezelőttről hozott szégyenkezés és kirekesztettség érzése.
– A második dolog, amiért külön köszönetet mondok, hogy kapott benne helyet a zaklatás és a verbális vagy testi abúzus témája. Ez nekem nagyon érzékeny pontom, van bennem sok félelem a családomban élő és a majdani gyermekeim szempontjából. Olyan jól, egyszerűen és érthetően leírod, biztos vagyok benne, hogy sokat segít mindenkinek, aki erről szeretne beszélgetni a gyermekével.
Aktuális a téma nálunk, mert a családban az egyik kamaszlányt épp pár hete szólította le egy férfi az utcán és bizony nagyon megijedt és nem értette, mi történik. Szerencsére nem került sor tettlegességre, de az ügynek még nincs pont a végén. Talán a mamája is tud ihletet meríteni a könyvből, hogy újra beszéljenek róla.
– Végül: IGEN, találtam újdonságot! Nekem ez a nyák dolog így soha nem állt össze, tudtam, hogy van, olvastam azt is, hogy természetes, másutt, hogy egyáltalán nem. Bedolgoztam, hogy nekem is van – sajnos, gondoltam – de azt tutti, soha nem tudtam, hogy ez szép és jó és nincs benne szégyellnivaló. Hát én most már nem szégyellem, sőt, megszerettem az alatt a 10 perc alatt, amíg elolvastam az erről szóló részt
Éljen a nyákocska!

Köszönöm, Bori, még egyszer!
Nagy szeretettel ölellek:
Kriszta